Hozzászólás: Gáspár András írói fóruma #4

Nagyon köszönöm a válaszokat András, máris kicsit tisztább a kép.

Dragondark: nagyon köszönöm a kiegészítést a dzsadokról, rögtön el is gondolkodtatott vajon mennyire működött a dolog visszafelé, akadnak e olyan nem dzsadok (vagy dzsennek alkotta egyéb népek), akik Galradzsát, Dzsah-t vagy Dolzsah-ot imádják. Mondjuk a déli nomádok közt vagy a városállamok területén.

Az említett műveket igyekszem majd beszererzni.

Ha lehet, felvázolnék egy gondolatkísérletet, érdekelne, hogy mennyire áll meg a lábán:

---
Szóval az egyik oldalon adott volt egy elhivatott godoni kóborló, aki feltette az életét egy szunnyadó isten vagy istenek felkutatására, mivel úgy ítélte meg, hogy az emberiségnek, vagy az ifjabb civilizációknak mindenképp szüksége van égi támogatásra a sötét hatalmakkal szemben. Kudarcnak ítélte a Godonban uralkodó "majd mi megoldjuk magunk" nézetet és túl lassan kialakulónak és korlátozónak a még épphogy csak szárba szökkenő Javea-Domvik hitet.

A másik oldalon pedig ott volt egy már isteni entitás, Krad, akit itt-ott valamilyen formában már tiszteltek ugyan az emberek (inhumán kultúráknál is elképzelhető, bár az emberi kíváncsiság miatt gondolom elsősorban inkább őshumán kultúrák), de ezek szétaprózottsága okán csekély hatalommal bírt Ynev fölött. Ő rájött valamiféle "útra" vissza az Egy felé és lehet, hogy ennek megfelelően keresett is szövetségeseket a többi isten között, s felteszem még talált is (ha minden igaz nem egyedül nyilatkozott meg Selmonak, hanem feltehetően Dreina, Kyel stb. társaságában), de belátta, hogy a halandók segítsége nélkül nemigen sikerülhet a terve. Tehát tulajdonképpen ő is kereste Selmót.

Akkor, ahogy mondják szerencsésen egymásra találtak. Selmo megfogalmazhatta, hogy az emberek nagyjából mit is szeretnének, Krad pedig elirányíthatta a derék prófétát, hogy mely isteneknél érdemes kopogtatnia, esetleg még egy-két tippet is adott a meggyőzésükhöz. Majd pedig a próféta megalkotta híres Legendáriumát, melyben összefésülte ezeket az isteneket egy "családdá".

A derék jó Aranykör -lovagok ezután, hitüket követve, szétrajzottak a szélrózsa minden irányában kezükben a Legendárium egy példányával.

A pyarroni vallás pedig azért is tudott futótűzként terjedni, mert az isteneik többségének vallása már ilyen-olyan formában megvolt, a lovagok csak rámutattak a Legendárium segítségével hogy lám-lám ez az isten ugyanaz, mint a pyarroni és bizony egy nagyobb rendszer része. A papok pedig kikérvén istenük útmutatását belátták, hogy igazat mondanak. A kisebb még cask idea szinten álló vallásokat pedig gondolom magába olvasztotta egyik-vagy másik pyarroni istenség.

Selmo (és/vagy Krad) ha úgy tetszik szinte tökéletes rendszert alkotothatott, mert 3 kivételtől eltekintve minden potenciálisan megnyerhető istent beszervezett (nagy ügybuzgalmában, még Orwellát is  smile  ).

Természetesen nem tudta megnyerni a kimondottan egyisten hiteket (Domvik és Ranil), ami logikus is hisz beszervezni őket egy pantheonba lehetetlen lenne.

A nem humán kultúrák isteneit is szinte lehetetlenség volt meggyőznie (Ranagol, kyr és dzsad vallás stb.), bár itt azért voltak sikerek is (pl. Uwel, Noir és ha jól értelmeztem az itt olvasottakat akkor Kyel és Darton is ide sorolható).

Legvégül pedig a nem túl magas civilizációs szinten álló (vagy talán kicsit szerencsésebb elnevezéssel élve letelepedett, városias) kultúrák isteneinek mindegyikét sem sikerült bevonni (pl. ramagar istenek), de persze itt is voltak sikerei (leginkább Arelt tudnám én itt felhozni) (( Duplán zárójelesen, de akár ide sorolható Della is, aki némi átfedést azért mutat a sámánokkal, jövőbelátás, révület stb. okán. Az ő vallása lehet valahol félúton volt a démonikus sámánhit és a civilizált vallások között)).
---

Elnézést, ha kicsit terjengősre sikeredett, de a téma boncolgatása megmozgatta a fantáziámat.

Az észrevételek és hozzászólásokat előre is köszönöm.

Utoljára Tyrrion szerkesztette (2016.01.19. 00:31:22)

"Tudom, hogy vannak dolgok, amiket nem tudok - az ezek utáni vágy és szándék vezérli lépteimet Krad útján e földön, hogy lelkem egyre tökéletesedve beteljesedjen. És vannak dolgok, amiket nem tudhatok - ezek keresése pedig tiltott és istentelen szándék a szívemben, amit hitem segít legyőzni."

 

Hozzászólás: Gáspár András írói fóruma #4

@Tyrrion: Átnéztem az elmúlt majd 3 esztendő hozzászólásait és a Selmo címkéhez az alábbi András által írt gondolatokat találtam. Összefésültem őket, hogy egybe legyenek. Remélem segít.  smile

András írta: „az Anselmos nevű kóborlónak, akit a világ Selmo prófétaként tisztel, eleinte csak néggyel volt közelebbi kapcsolata, Pyarron szakrális gravitációja fokozatosan rántotta magához a többit.”…

…”Annak, hogy a nyugati Gdún ordók nagymestere, Par Anselmos (vö. Selmo atya) más pártfogók után nézett, a közhiedelemmel ellentétben, nem ideológiai, hanem praktikus oka volt: Jedome a korfordulón még nem tudta követőit érdemleges hatalommal felruházni. Ami a képbe kerülésüket illeti, Selmo nemzedéke tanúja volt egy isten létrejöttének (Jedome), és arra a következtetésre jutott, hogy ha ez törvényszerűség, régebbieknek is létezniük kell, akik - mivel meg nem halhattak - torporban hevernek a valóság fonákján, és csak az alkalmat várják, hogy ismét nélkülözhetetlenné tegyék magukat. A próféta őket  szólította meg a Krán farzsebében alapított humán erőközponttal - sikerrel, ahogy a mellékelt ábra mutatja.”…

…”Igen, Pyarron ilyen eltökélten hisz az emberben és világjobbító küldetésében. Ha nem így lenne, seregekre és várakra költötte volna azt a temérdek pénzt, amit az évezredek során a faj előmenetelére, iskolákra, ispotályokra, templomokra, könyvekre és kalandozókra költött szerte Yneven. De sosem akart közrendű hadsereget, mert alapítói gdon kóborlók voltak, akik a harcot úri passziónak tekintették... és éppúgy nem élhettek nélküle, ahogy utódaik a pajzs-államok nélkül, melyeknek regulárisait ők fizették, de egyetlen dísszemlére sem hívták meg. Léteztek védelmi tervek nomádjárás és kráni betörés esetére, de egyidejű nomád és kráni támadással hivatalosan senki nem számolt - ehhez sziklaszilárdnak tűnő tényekkel és háromezerötszáz év gyakorlatával kellett volna szembemennie.
Nem, Pyarron nagyjai nem voltak hülyék, csak túlontúl bizakodók és elbizakodottak. Az utóbbiak sem végig, csak az utolsó pár száz évben. Az ilyen korú struktúrák hajlamosak megfeledkezni az entrópiáról - pláne úgy, hogy a napi utasításaikat egy várossal egyidps pasastól kapják, aki egy kerületnyi márványgömbben lebeg a fejük felett. Ő is tévedett. És maradt, hogy szembenézzen a következményekkel, noha nyilván volt választása. Nyúl nem írja, de anélkül is világos, hogy nem magáért, hanem a városáért imádkozott, és mikor a szavai elfogytak - figyelem, ez innentől csak tartalmilag kánon, formailag nem! - fejben megcsörgette az alant harcoló fellegvár parancsnokát.
- Hogy állnak. Elo?
- Ne tudja meg. Az embereim háromnegyede halott, és a többi se győzi már soká.
- Az ellenség?
- A falakon belül. Nézze, főnök, arra gondoltam...
- Tudom. hogy mire gondolt. Ezért hívom.
- Persze. Kis pillanat.... (izomból) neszebaz!
- Hallo, hallo.
- Vonalban. (félre) Vigyázat! A csilláron is lógnak!
- Jól meggondolta?
- Mind meggondoltuk. Nem akarjuk valami csontkollekcióban végezni. Ha itt végeznek, előbb-utóbb felmennek magáért. Mind jobban járunk, ha a templommal együtt jön le. Ide. Most. (szünet) Miért nem bírtunk lambériát tenni az oldalára, ahogy eredetileg terveztük?
- A márvány olcsóbb.
- De nem ég, tehát nem is sebez akkorát.
- Negyedmillió tonna mészkő másfél mérföldes magasságból. Gondolja, hogy számít?
- Tudom, hogy nem. (szünet) Bocs, főnök, szar napom volt. Azt hittem, megfeledkezett rólunk.
- Nem ismer eléggé.
- Mondhattam bármit, sose felelt mást, csak azt, "jól van."
- Jól van.
- Látja? (ogárüvöltés, Wilhelm-sikoly) Azért köszönöm. Találkozunk odafent, ugye?
- Ha minden igaz. (Selmo erősen koncentrál.) Vannak elegen maguk körül?
- Mintha a Scarface végét látnám. És egyre csak jönnek!
- Az a dolguk. Magának már csak egy maradt, Elo. Szóljon, hogy mikor.”…


…”Az isteneknek természetes hajlamuk van a tömbösödésre olyan helyeken, ahol a népesség koncentrálódik, és a Dorlamesa (Dorlan-medence), ahol a godoni zarándokutak véget értek, már elég sűrűn lakott volt, mikor a nyugati Gdún kóborló ordói kinyilvánították függetlenségüket. Par Anselmos (a későbbi Selmo) a keleti Gdúnban (a mai Shadon északi részén) született, a felföldi Godonban tanult, és saját szemével látta, hogyan lehet/nem lehet ideából entitást kreálni. Felismerte, hogy ha istenek keletkezhetnek de nem pusztulnak el, akkor "használaton kívüliek" is akadhatnak a világban. Az életét arra tette fel, hogy megkeresse őket. Igazán nehéz dolga csak a legkorábbiakkal lehetett, a panteon magva már "húzta" oda a többit. A pyarroni sikeréhez persze az is kellett, hogy a godoni út nettó kudarc, a shadoni pedig keservesen lassú legyen.”…

…”Az igazán érdekes dolgok ott kezdődnek, mikor a népek egy legitim ideát vagy minőséget, (az Oltalmazó egy haláltalan szilánkját) kezdik isteníteni. A hívekkel együtt szaporodó elvárások beindítják a szilánkok konvergenciáját, azok mind tudatosabban igyekeznek az ábrándnak megfelelő mintázatba rendeződni. Az így megébredő aspektus személyiségét számos tényező befolyásolja - nem pont  Adahn lesz tehát, de valami nagyon hasonló. Ez az ún. zsolozsmás módszer, amivel a keleti Gdún Setimavig/Domviknak formát adott. Az aspektusok idővel széthullanak vagy beolvadnak, a szilánkok azonban sosem felejtik el a nagyobb egységet, aminek részei voltak, és minden konvergencia nélkül képesek visszatalálni az adahnszerűség állapotába, ha valaki név szerint hozzá fohászkodik, vagy bármely ismétlődő imádság címzettjében önmagukra ismernek. Ez a megébresztéses módszer, amivel Par Amselmos a nyugati Gdún "új" isteneit megmutatkozásra bírta.”…

…”A kimutatkozás
P. sz. 7. század
A selmovita források (...) nem részletezik, hogyan játszotta ki az alapítók éberségét és vált a pyar panteon teljes jogú tagjává a magát Orwellának nevező entitás.  A téveszmének, mely szerint Krán felől hatolt Larmaronba, csak annyi alapja van, hogy kultusza a Dorlan és az Issa (a fekete határtól nyugatra Iyadal) közén rendelkezett a legnagyobb befolyással. Hogy szent helyei már az Égi Fény 2. századában megtalálhatók voltak az előbbi alsó folyásánál, maráni eredetre vall – a szakértők szerint egy obskúrus halászkultúra patrónusának alakját bitorolta el, és színeváltozások során át jutott el a köznapi dolgosság és asszonyi önfeláldozás megtestesítőjéig, akit az alapításkori Pyarron Deïla húgával és Arel nővérével azonosított.
Jó okkal kerülte a közvetlen érdekütközést Dreinával és Ellanával, akikben az Oltalmazó női aspektusának szilánkjaira ismert. Másodvonalbeli pozíciójának megszilárdulásáig a hatáskörök megosztásának panteonon belül érvényes szabályait is betartotta, az Égi Fény 5. századától azonban mind kendőzetlenebbül igyekezett befolyását kiterjeszteni. Elsődlegesen a férfi lényegű haláltalanok rovására, ami potenciális szövetségeseket szerzett neki a másik oldalon, és meggátolta "családtagjait" abban, hogy valódi természetét felismerjék. Az általa szított viszály során vált megkerülhetetlen tényezővé Dreina egyháza, és alakult ki az istenek közt az a hatalmi egyensúly, ami az Államközösséget megszűnéséig jellemezte.
Átlátva, hogy a panteont összetartó kötelék erősebb a tagjai közti feszültségek eredőjénél, Orwella taktikát változtatott: a felépítményt immár az alapok felől  próbálta megrendíteni. Kultusza nem csupán a pyarroni eszme lényegével, a haláltalanok és hitek egyenrangúságával fordult szembe, de a társadalmi rétegek egyenjogúságának és  egymásra utaltságának godoni elvével is. Papjai a P. sz. 6. század alkonyától nyíltan hirdették, hogy az élet nem jog, hanem adomány, az üdvösség záloga a kétkezi munkában és hitben való buzgalom, az igaz ember pedig onnan ismerszik meg, hogy anyából, feleségből és istenből is csak egyet imád.
A Dorlan-medence lakossága a Pyarron alapítását követő századokban túl gyorsan növekedett, és eloszlása sem volt olyan egyenletes, mint manapság. Az időjárást, a terméshozamot és a haszonállatok szaporulatát  befolyásoló mágiának még nem volt kialakult gyakorlata, és kóborlókból, papokból sem akadt mindenütt elegendő. A larmaroni és maráni régió javára megmutatkozó életmódbeli és vagyoni különbséget az Égi Fény alkonyzónájának populációja logisztikai probléma helyett társadalmi egyenlőtlenségként érzékelte, és eszerint reagált rá. Orwella – akinek vonzereje pyarroni istentől szokatlan keresetlenségében és látszólagos egyenességében merült ki – az új hit kárvallottjaira gyakorolta a legnagyobb hatást: a belé vetett hit kizárólagosságért cserébe minden gondjukra megoldást ígért.
Anselmos atya és társai, akik a szent város fényéből kormányozták az általuk teremtett világot, jó okkal hittek módszereik hatékonyságában, és isteneik jóindulatát sem volt okuk kétségbe vonni. Orwella változó retorikáját a mennyei pozícióharc utórezgésének vélték; olyan kilengésnek, amit a panteon saját hatáskörében kezelni tud.
Kardnemesek lévén megvoltak a maguk felfogásbeli korlátai is. Nem érzékelték az újszülött társadalom alsó rétegeiben húzódó törésvonalakat, ami kizárta hogy az alsópapságtól érkező vészjeleket helyesen értelmezzék. A külvilágra és a godoni örökség megosztására koncentráltak… és mire feleszméltek, hátországukat csak egy lépés választotta el a vallásháborútól, mely, végkimenetelétől függetlenül, a pyarroni eszme halálával fenyegetett.
A komtúrok tanácsa – melyben már ekkor is többségben voltak az egyházi személyek, de hivatalosan csak egy emberöltővel utóbb vette fel a Papi szék nevet – ódzkodott attól, hogy Sarantis  Orwella-hitű szakadárjait erővel térítse vissza az Égi Fény útjára, de a patrimónia kötelékéből sem bocsáthatta el a régiót anélkül, hogy a határvidéki telepesek és a határon túli nomád portyázók szemében arcot veszítsen. A dilemmát csak súlyosbította Anselmo próféta igazálma, melyben maga Kyel fedte fel Orwella kilétét, és jelezte, hogy a kultusza mögött rejtőző romlásszekta tömeges emberáldozattal kívánja megnyitni számára a valóságba visszavezető utat.
Az ynevi apokrif-irodalom klasszikusai, a Holdfényember a Heliodor-napló, elmondják a többit. Azt, hogyan kerestek és találtak kapcsolatot a prófétával Orwella "testvérei" Arel és Deïla istennők. Hogy milyen tervvel álltak elő a megtestesülés és a nyílt paktumszegés elkerülésére. Hogy hogyan követték a nyugati ordók legjobbjai az Orwella-egyház maszkja mögött megbúvó romlásszekta nyomait Senamor városáig, melynek agyagfalai közt ötezer ártatlan lélek várta ideje kiteltét. Hogy hogyan segítették őket vissza az örök körforgásba Deïla követői, mielőtt Avida Dolor útját megnyithatták volna, miként borultak lángba annak szent helyei Senamor és a tenger között, és hogyan haltak meg Larmaron-szerte mindazok, akikből avatárja erőt meríthetett volna az Arel választottja elleni küzdelemhez.
Hogy miféle íj volt, amit az utóbbi felajzott, és kinek a keze engedte útjára a vesszőt, ami célt érve megváltotta Pyarront és a világot, máig nyitott kérdés. Tény viszont, hogy a vallásháború véget ért, mielőtt érdemben elkezdődött volna, Pyarron pedig csak látszólag veszített a két haláltalannal, akiktől a krízis megfosztotta: Deïla a lényegét, Orwella  a tanulságát hagyta a Dorlan mellékén.”

Utoljára Draconarius szerkesztette (2016.01.18. 08:48:31)

„Nem moccan a medve. Nem moccan a vadkan. Lesték egymást: mi lesz? …Kavargott a hó, gomolyogtak a testek. Sárga meg veres cseppekben fröccsent szerteszét s olvadozott a havon a testek párája, a nyár, a vér…”

 

Hozzászólás: Gáspár András írói fóruma #4

…”Az a dolguk. Magának már csak egy maradt, Elo. Szóljon, hogy mikor.”…

Selmo és Elorand utolsó harca.

Vajon a storyt megírja majd valaki? Nagyot szólna…

„Nem moccan a medve. Nem moccan a vadkan. Lesték egymást: mi lesz? …Kavargott a hó, gomolyogtak a testek. Sárga meg veres cseppekben fröccsent szerteszét s olvadozott a havon a testek párája, a nyár, a vér…”

 

Hozzászólás: Gáspár András írói fóruma #4

Draconarius: ezer hála és köszönet, élményszámba menő ezeket a sorokat olvasni. A Selmo Elorand párbeszéd meg zseniális smile

Persze azonnal millió kérdés merült fel bennem, de igyekszem visszafogni magam és nem idezúdítani mindet.

Egyet mindenesetre mindenképp fel kell tennem, mert az nem hagy nyugodni:

…”Az igazán érdekes dolgok ott kezdődnek, mikor a népek egy legitim ideát vagy minőséget, (az Oltalmazó egy haláltalan szilánkját) kezdik isteníteni. A hívekkel együtt szaporodó elvárások beindítják a szilánkok konvergenciáját, azok mind tudatosabban igyekeznek az ábrándnak megfelelő mintázatba rendeződni. Az így megébredő aspektus személyiségét számos tényező befolyásolja - nem pont  Adahn lesz tehát, de valami nagyon hasonló. Ez az ún. zsolozsmás módszer, amivel a keleti Gdún Setimavig/Domviknak formát adott. Az aspektusok idővel széthullanak vagy beolvadnak, a szilánkok azonban sosem felejtik el a nagyobb egységet, aminek részei voltak, és minden konvergencia nélkül képesek visszatalálni az adahnszerűség állapotába, ha valaki név szerint hozzá fohászkodik, vagy bármely ismétlődő imádság címzettjében önmagukra ismernek. Ez a megébresztéses módszer, amivel Par Amselmos a nyugati Gdún "új" isteneit megmutatkozásra bírta.”…

Ez alapján, persze ha jól értem, akkor Selmo az elképzeléseihez passzoló isteneket ébresztett meg. Legalábbis néhányat az elején, a többiek meg csatlakoztak, akár már meglévő hívőkkel is. A kérdésem csak annyi, hogy a pantheon megalapítása után is ébresztett-e meg isten(eke)t vagy ez csak egyszeri eset volt?

"Tudom, hogy vannak dolgok, amiket nem tudok - az ezek utáni vágy és szándék vezérli lépteimet Krad útján e földön, hogy lelkem egyre tökéletesedve beteljesedjen. És vannak dolgok, amiket nem tudhatok - ezek keresése pedig tiltott és istentelen szándék a szívemben, amit hitem segít legyőzni."

 

Hozzászólás: Gáspár András írói fóruma #4

(asszem ti jóban lesztek, Draco és Tyrrion... smile )

Én itt most nagyon fogok figyelni megint, mert ez engem is érdekel. Pyarron nekem mindig is az a bazinagy fehér folt, amit nem tudok mivel kitölteni fejben.

Prying open my third eye

 

Hozzászólás: Gáspár András írói fóruma #4

@Tyrrion: Kérdésedre a választ szintén András szövegében találjuk.

András írta: „az Anselmos nevű kóborlónak, akit a világ Selmo prófétaként tisztel, eleinte csak néggyel volt közelebbi kapcsolata, Pyarron szakrális gravitációja fokozatosan rántotta magához a többit.”…” Selmo nemzedéke tanúja volt egy isten létrejöttének (Jedome), és arra a következtetésre jutott, hogy ha ez törvényszerűség, régebbieknek is létezniük kell, akik - mivel meg nem halhattak - torporban hevernek a valóság fonákján, és csak az alkalmat várják, hogy ismét nélkülözhetetlenné tegyék magukat.”

Valószínűleg egyszeri eset volt, de mindjárt olyan jól sikerült, hogy egyszerre négy entitás is válaszolt Anselmosnak. Utóbb a többi isten pedig fokozatosan megébredt és csatlakozott. A négy között szinte biztos, hogy Krad is ott volt.

S, ha már feljött szóba a téma. Fúrja az oldalam a kíváncsiság… smile

András írta: „Fontos tudni, hogy a pyarroni istenek zöme a Nagyok háborújában széthullott Oltalmazó aspektusa vagy szilánkja, így filozófiai és energetikai értelemben is összetartozik.”

A pyarroni entitások között van olyan istenség, aki nem tartozik a „zöm-be” (fú de frappánsan írtam) és eredetileg nem volt az Oltalmazó része? Vajon ki(k) lehet(nek) az(ok)?

„Nem moccan a medve. Nem moccan a vadkan. Lesték egymást: mi lesz? …Kavargott a hó, gomolyogtak a testek. Sárga meg veres cseppekben fröccsent szerteszét s olvadozott a havon a testek párája, a nyár, a vér…”

 

Hozzászólás: Gáspár András írói fóruma #4

Draconius: "Valószínűleg egyszeri eset volt, de mindjárt olyan jól sikerült, hogy egyszerre négy entitás is válaszolt Anselmosnak. Utóbb a többi isten pedig fokozatosan megébredt és csatlakozott."

Erre én is gondoltam, de lehetett szükség "pótlásra", például mikor Della elvesztette hatalmát és Alborne lépett a helyére a legtöbb területen, ebben lehet akár némi szándékosságot is látni.
Erre is kíváncsi lennék például, hogy nyertek tert/veszítettek el egyes istenek. Gondolom ez nem csak a hívek számától függ.

Utoljára Tyrrion szerkesztette (2016.01.18. 12:13:02)

"Tudom, hogy vannak dolgok, amiket nem tudok - az ezek utáni vágy és szándék vezérli lépteimet Krad útján e földön, hogy lelkem egyre tökéletesedve beteljesedjen. És vannak dolgok, amiket nem tudhatok - ezek keresése pedig tiltott és istentelen szándék a szívemben, amit hitem segít legyőzni."

 

Hozzászólás: Gáspár András írói fóruma #4

@Tyrrion: Az egyik ilyen „teret veszített istenség” maga a Kétarcú Úr, Kyel volt. Azonban Kyel kapcsán nagyon sok a talány és még több a bizonytalanság. Álljon itt egy összegyűjtött gondolatsor Raoul Reniertől (a fórumon Tükörálarc). Ebből kiderül, hogy Kyel egy nagyon ősi entitás, már jóval az ember délvidéki megjelenése előtt létezett a kultusza. Mitöbb olyan személyek is a hitét vallották egykoron, mint Tordraga a Tizenhármak egyike. Ez utóbbi információ a Dúlás idejéről való. Lássuk az erről szóló tudósítást.   

Tükörálarc írta: „Tételezzük fel, hogy egy előretolt oculis a Dúlás előestéjén pyarroni területen megfigyeli Ordaric Lykargon tevékenységét! Kétségkívül roppant impresszívnek fogja találni. Tisztán látja, hogy Ordaric magas fokon képviseli a saját kultúrája értékeit, és egy igen komplex, igen hatékony szociális struktúra fókuszpontját képezi. Föl sem merül benne, hogy ő ugyanilyen szinten képviselné a kráni kultúrát; hogy az ő személyes szociális háttérstruktúrája összevethető lenne Ordaricéval; vagy hogy neki bármi esélye volna vele szemben egy közvetlen konfliktusban. (Fizikailag esetleg kiiktathatná, pokoli nagy szerencsével, hiszen mindenki ráhibázhat a gyönge pontra a sárkány páncélzatán; ám ezzel korántsem pusztítaná el azt, amit Ordaric személye a pyarroni civilizációban jelent.)
Csak hát az oculisnak eszébe sem jutna Ordaric Lykargont saját magával összevetni. Olyan megfelelőt keresne számára, aki hozzá hasonló státusnak örvend és hozzá hasonló fontossággal bír a kráni kultúrában. Ez pedig nagy valószínűség szerint – hadd ne részletezzem hosszan, miért – Tordraga lenne a Tizenhármak közül.
No már most, Ordaric és Tordraga konkrétan találkozott a Dúlás során, mindketten az általuk vezetett seregek élén, istenségük szakrális pártfogását élvezve – és az összecsapásban Ordaric maradt alul. De ez egyáltalán nem volt lefutott meccs, mert Ordaricban bizony megvolt a nagyon is reális lehetőség, hogy Tordraga fölé kerekedjen. Éppen ez tette méltó ellenféllé őt és nagy fegyverténnyé a legyőzését – olyannyira naggyá, hogy az ütközet után Tordraga eltűnt (azóta se látta senki), és a helyét egy új próféta foglalta el a Tizenhármak között.
Egy hasonló, bár jóval kisebb volumenű összecsapás után, amely döntetlenre futott ki az álomhozók rendjének kthacja és az aranykör belső könyvesházának felülvigyázója között, egy kráni túlélő a következő összegzést adta a helyzetről egy pyarroni túlélőnek:
Féreg vagy, ám különb a többinél, mert egy kurta pillanatra megtapasztalhattad a Legnagyobb Úr kegyét. Az álomhozók nem beszélnek a férgekkel; de az igazságot a férgeknek is meg kell tudniuk. Különben sohasem támadnának közöttük olyanok, akiknek a halála előrelépésre érdemesíti az emelkedetteket.
Erre most biztosan azt mondanád, hogy: álljon meg a menet! Mi köze a Legnagyobb Úr kegyének és igazságának Ordaric Lykargonhoz, Kyel kegyeltjéhez, a pyarroni papi szék legfőbb ítélőbírájához?
Milyen szavakat is intézett egyszer ez a zord aggastyán a kollégáihoz a papi szék főtanácsában?
Fölösleges ennyit fondorkodnotok ellenem, ti jámborok. Rátok a szebbik orcájával mosolygott az én Uram; ezért nem is tanultatok el tőle ti egyebet, csak az élet örömét. Énrám viszont a másik orcájával tekint, amely epévé keseríti az ember szívét, ám az elméjét bölcsességre nyitja. Bizony mondom néktek: midőn eljövend ama vész, amiről az én Uram a halott orcájával beszélt nekem, ti jámborok, valahányan csak vagytok, nyüszítve fogtok szertefutni előle mind. Én viszont... én majd itt maradok, hogy szembenézzek vele.
Ha az a bizonyos feltételezett oculis kihallgatta ezt a beszédet – aminek a valószínűsége igen csekély, de végtére is nem kizárható –, akkor az árnyékban megbújva némán fejet hajtott Ordaric Lykargon előtt, és közben ujjával a Legnagyobb Úr jelét rajzolta a szíve fölé.” …

…”Tordraga ugyanis valamikor réges-régen Kyel egyik őspapja és kegyeltje volt, a legnagyobb az ősegyház bajnokai közt. És ő legyőzte azt, akivel szembekerült a harcmezőn az akkori Tizenhármak közül. Legyőzte, meghasonlott hitében… és a helyébe lépett. Ezért mondtam fentebb, hogy a feltételezett kráni oculis, amikor az árnyékból figyeli Ordaric Lykargon felkészülését a Kránnal való összecsapásra, magában minden valószínűség szerint Tordragával veti össze őt.”…

… „Isten és kegyeltje közt a kapcsolat közvetlen és kétoldalú, bár nem folyamatos és értelemszerűen nem egyenrangú. Ha a kegyelt elhagyja istenét, egyfajta spirituális visszarúgás következik be. Az isten nem veszít energiát, sőt még nyer is valamicskét – a papok szakrális hatalmának fenntartása sokkal több energiát emészt fel, mint amennyit a személyes hitükkel generálnak, és ez hatványozottan áll a kegyeltekre –, de egyáltalán nem múlik el fölötte nyomtalanul a dolog. Körülbelül úgy tessék elképzelni, mint amikor az embert a nagy szerelme vagy a legbizalmasabb jóbarátja faképnél hagyja valaki másnak a kedvéért. Tordraga pálfordulása arculcsapásként érte Kyelt, ám ezt nem az ex-kegyeltjétől kapta, hanem a Legnagyobb Úrtól, aki ekkor hagyta rajta a páros arcon az első és legmélyebb bélyegét.”…

…„Tordragát például Ordaric Lykargon érdekelte, semmi más. Nem foglalkozott Selmóval meg a Gömbszentéllyel, és teljesen mindegy volt neki, hogy Pyarron (akkor ugye még nem „Ó”, hanem az egyetlen) megmarad-e vagy sem. Neki kizárólag az volt a fontos, hogy szembenézhessen Kyel kegyeltjével egy olyan összecsapásban, amelyben nem csupán a személyes hatalmukat mérik össze, hanem a mögöttük álló szakrális és szociális struktúrákat is.
Nem mintha maga Ordaric különösebben a bögyében lett volna; az emelkedettségnek ezen a fokán sokkal komplexebb motivációk húzódnak meg az egyén döntései mögött, mint a szimpla gyűlölet. Tordraga be akart zárni egy réges-régen kezdődött szakrális cselekvési ciklust, és ezzel minőségileg új szintre emelni a Legnagyobb Úr és a Kétarcú Úr kapcsolatát. Ha voltak személyes érzései Ordarickal kapcsolatban, azok sokkal inkább a tisztelet és a kíváncsiság lehettek.
Hogy Tordragának a győzelmét követő eltűnését, illetve kiiktatását a Tizenhármak sorából büntetésnek vagy jutalomnak kell-e értelmezni, az fogas kérdés. Valószínűleg egyszerre volt mindkettő. A Legnagyobb Úr kegye sohasem örömmámor és felhőtlen beteljesülés, mivel nem a hívek vágyait elégeti ki, hanem arra nyitja rá a szemüket, hogy új perspektívából nézzék a világot. És e szabály alól a prófétái sem kivételek.
Az érdekes az, hogy Tordraga a jelek szerint kezdettől fogva tudatában volt a helyzete kétértelműségének. Több túlélő szemtanú is látta őt az ütközetben, és a beszámolóik nyomán készült metszeteken és festményeken a próféta páncélzatán rendre felbukkan néhány olyan szimbólum, amit a pyarroni elemzők sokáig nem tudtak hová tenni, mert a történelem folyamán csak elvétve bukkantak fel Krán határain kívül. Végül egy lar-dori ikonológus magiszter jött rá a talány nyitjára, a Tysson Lar-i háborúból fennmaradt képi ábrázolások tanulmányozásával.
Tordraga az utolsó csatájában Káosz-Ngau szimbólumait viselte: az önpusztítás és az önfeláldozás káoszangyaláét.”…

…” Tordraga esetében ez azért érdekes, mert amit ő csinált, az egyszerre volt hasznára és kárára a Legnagyobb Úr ügyének. A Kyelhez kapcsolódó szakrális ciklus lezárásával a reintegrációt mozdította elő; azzal viszont, hogy ezt a Dúláshoz csatlakozva tette meg, az entropikus folyamatokat. És nagyon úgy tűnik, hogy ha kezdetben még nem is látta át ezt az ellentmondásos helyzetet, a vége felé már tökéletesen tisztában volt vele. Engem kicsit Charles de Bourbonra emlékeztet, aki a sacco di Roma alkalmából díszpáncélban, az elsők között hágott az ostromlétra fokaira, felkínálva magát Benvenuto Cellini golyójának, hogy keserű diadala teljében terítse le.
Tordraga igencsak bonyolult képlet volt a Dúláshoz csatlakozó Tizenhármak között, hiszen a tettei egyfelől büntetést, másfelől jutalmat érdemeltek. És a Legnagyobb Úr igazsága mindkét téren irgalmatlanul következetes. Szóval Tordragával valami nagyon fura dolognak kellett történnie a győzelme után”…


…” Lehetséges, hogy része (ti. Kyel * a szerk) volt az Egynek, lehetséges, hogy nem; ha fontossá válik a dolog, András majd eldönti. Az én koncepcióm szempontjából csak az számít, hogy az ősállapotnak valamilyen formában a részét képezte.
Annyiban viszont kiigazítanálak, hogy Kyel és Darton azért nem teljesen ugyanaz a kategória, mint Ranagol és Domvik. A jól bevált analógiámnál maradva: mind a négyen atomerőművek, de az előbbi kettő fissziós alapon működik, az utóbbi kettő pedig fúzióson.”…

Kyelről egy picit meglebbenti a fátylat a Kos és a Kobra éve antológia Jan van den Boomen által jegyzett novellája, aminek a címe Örvényben.

Utoljára Draconarius szerkesztette (2016.01.18. 13:23:28)

„Nem moccan a medve. Nem moccan a vadkan. Lesték egymást: mi lesz? …Kavargott a hó, gomolyogtak a testek. Sárga meg veres cseppekben fröccsent szerteszét s olvadozott a havon a testek párája, a nyár, a vér…”

 

Hozzászólás: Gáspár András írói fóruma #4

Elnézést, a világért sem akasztanám meg a fenti diskurzust, folytassátok csak, de egy gyakorlatibb, nem idetartozó kérdést azért én is szeretnék feltenni: az elfek hólyagírását hogyan kell elképzelni? Mi hólyagosodik fel és hogyan?  big_smile (elsőre olyasmi jutna eszembe róla, mint a Braille-írás, kis pöttyök, amik mindenfajta kombinációban hangokat jelölnek...)

Utoljára Narada szerkesztette (2016.01.18. 14:27:19)

Prying open my third eye

 

Hozzászólás: Gáspár András írói fóruma #4

@Narada: Braille-írás. Mit lehet róla tudni?

A betűket hátulról domborítják ki, a betűk tükörképi párja szerint. A módszer alapjául egy olyan kommunikációs módszer szolgál, melyet Charles Barbier fejlesztett ki, válaszul Napóleon azon igényére, hogy a katonái csendben és fény nélkül is tudjanak kommunikálni éjszaka. Ez volt az „éjszakai írás”. Ez a módszer túl bonyolult volt a katonák számára, ezért a hadsereg visszautasította. 1821-ben felkereste a párizsi Vakok Intézetét, ahol találkozott Braille-jal. Ez volt a világ első binárisan kódolt írásrendszere karakterek megjelenítésére. A rendszer eredeti formájában két részből állt:karakterkódolás a francia nyelv karaktereinek ábrázolására hat pontból álló halmazok segítségével,a hatbites karakterek ábrázolása pontok segítségével (Braille-karakter). Minden nyelv saját Braille-írással rendelkezik, ami kis módosításoktól (például angol, francia, német) kezdve akár teljes átszervezésig (kínai, japán) eltérhet az eredeti formától, hogy kielégítse a nyelv igényeit. Külön Braille-írás van a magyar nyelvhez is. A hatlyukú rendszer szöveg leírásán kívül más információk lejegyzésére is alkalmas, ezek külön erre a célra létrehozott kódolásokkal rendelkeznek: Németh−Braille matematikai képletekhez, Braille-kotta zenéhez stb. Egy ilyen notációban írt jelsorozatot speciális jellel kell kezdeni.

Ezek alapján nagyon is el tudom képzelni az elfek hólyagírását a Braille-írás mintájára. Elf nyelvjárásokra (sirenari, ibarai, elfendeli stb.), vagy spec. belső nyelvekre (sereneyák, oilynek) is lehet szakosítani, kódolni.
Szerintem.  smile

„Nem moccan a medve. Nem moccan a vadkan. Lesték egymást: mi lesz? …Kavargott a hó, gomolyogtak a testek. Sárga meg veres cseppekben fröccsent szerteszét s olvadozott a havon a testek párája, a nyár, a vér…”

 

Hozzászólás: Gáspár András írói fóruma #4

Talán meglepő lesz, de főleg azért érdekel ez a kérdés, hogy hogyan lehet átalakítani sivatagi környezethez, azaz hogyan vitték át azt saját életükbe a homoki kollégák...  smile

Ezzel a képlettel egyfajta negatív Braille-ként tudnám elképzelni. Kőlapocska, benne pöttynyi mélyedésekkel.

És legyen mondjuk nem hat, hanem hét vagy kilenc pettyecske.

Utoljára Narada szerkesztette (2016.01.18. 14:52:33)

Prying open my third eye

 

Hozzászólás: Gáspár András írói fóruma #4

@Narada: Ismerve a homoki elfeknek a földelemi síkokhoz köthető képességeit, én azon a bizonyos kőlapocskán el tudom képzelni a pozitív Braille-t (hólyagot) is. Vagy mondjuk, ez utóbbit használhatnák a homoki elf megtartók, míg az általad írtat minden más homoki elf. Így rögtön lenne két homoki elf hólyagírás (csak hogy ne mondjak nyelvjárást smile ).

„Nem moccan a medve. Nem moccan a vadkan. Lesték egymást: mi lesz? …Kavargott a hó, gomolyogtak a testek. Sárga meg veres cseppekben fröccsent szerteszét s olvadozott a havon a testek párája, a nyár, a vér…”

 

Hozzászólás: Gáspár András írói fóruma #4

Sziasztok!

A hólyagírás eszköze egy felhevített fémpálca (vagy mágikusan áldott bot), a hordozó felület pedig általában speciálisan kikészített bőr, de lehet közönséges bőr vagy fa is.

Az apró, csoportokban álló jeleket (göbök, hólyagok) általában csakugyan tapintás útján szokták leolvasni, de akadnak az írásnak vizuális megerősítést igénylő változatai is.

Látható: a Summ. leírása (45. old.) alapján ez az írás korántsem egységes sem a felhasznált anyagok, sem a jelek, sem a megfejtésre szolgáló érzékszervek tekintetében. A változatokban az a közös, hogy a szimbólumok valamennyire térbeliek, hogy elfek használják őket és hogy a hordfelület élő szövet, illetve az volt valaha. Ha ez utóbbi fontos, akkor a kőlapocskákat kizárhatjuk. De bőr azért a sivatagban is akad.

Szerk: A RÚNA VI/2. pedig további elf írásfajtákat is megemlít, ill. plusz adalékokkal szolgáltat a hólyagírással kapcsolatban is - amennyiben még a kánon részének tekinthető. Akárhogy is; miért épp ez a nagy és viharos múltú nép használna egyfajta ábécét... ?

Utoljára bűvdudás szerkesztette (2016.01.18. 16:37:51)

"... A mohos szobor alapján a Bűvdudás nyakigláb alak lehetett különös szemekkel. ..."

 

Hozzászólás: Gáspár András írói fóruma #4

Ismét csak köszönöm Draconarius, ezekből a kis összefoglalókból egész jó kis Pyarroni Legendáriumot lehetne csinálni.
A Nagy Zöldben mindig is nagy kedvenceim volt azok a rövid kis történetek, amik egy-egy hőssel, istennel estek meg. Pl. mikor Arel kimenti Kradot a fogságból, Kyel halálra sújtotta hitvesét vagy Darton tréfái.
Ezek, egy kicsit bővebben körülírva, megfejelve néhány kegyelt legendajával (Selmo igazálma Orwelláról, Tordraga elpártolása stb.) az új vágyálmom.

Egyre inkább az az érzésem, hogy a pyarroni eszménykép egy ynevre szabott Leonardo da Vinci, vagyis az igazi "reneszánsz ember". (Érdekes lenne olvasni egy ynevi Mátyás királyról is... smile )

Ha pyarroni hősökről/hívekről akarok olvasni, merre érdemes tapogatóznom (A hit városa, A hadak árja és a Sötét Próféta regényei megvannak)?

Nézegettem az e-könyveket is és már alakul az új bevásárló-lista...

Utoljára Tyrrion szerkesztette (2016.01.19. 01:46:14)

"Tudom, hogy vannak dolgok, amiket nem tudok - az ezek utáni vágy és szándék vezérli lépteimet Krad útján e földön, hogy lelkem egyre tökéletesedve beteljesedjen. És vannak dolgok, amiket nem tudhatok - ezek keresése pedig tiltott és istentelen szándék a szívemben, amit hitem segít legyőzni."

 

Hozzászólás: Gáspár András írói fóruma #4

@Tyrrion:

Sajnálatos módon meglehetősen alulreprezentáltak irodalmi szinten a pyarroni hősök/történetek a vallás és eszmerendszer elterjedtsége ellenére. Mesélői tapasztalatom alapján ezt a példát követi a szerepjátékos Ynev is; egy új-pyarroni karakterrel szemben egy erv államokbeli több lehetőséget hordoz magában, ugyanakkor megtartja a vallás kontinentalista jegyeit így árnyaltabb lehet.

Tyrrion írta:

Ha pyarroni hősökről/hívekről akarok olvasni, merre érdemes tapogatóznom (A hit városa, A hadak árja és a Sötét Próféta regényei megvannak)?

Szerintem maga a Sötét Próféta kérné ki a legvehemensebben, hogy a klasszikus pyarroni hősi történetek között említsd a "zarándoklatát".  smile  A hit városa a tetszetős fülszöveg ellenére az egyik legnagyobb elhibázott ziccer lett, messze nem volt képes megfelelni a maga támasztotta elvárásoknak. Azonban mind közül a Hadak árja a legrosszabb példa, idézném András egy korábbi hozzászólását:

Gáspár András írta:

Hasonlóképp állunk a helyszínekkel. A dolog nagyjából 1998-ig úgy működött, hogy a regényképes szerzőknek megvolt a maguk egy/több exkluzív terepe, a többi szabad prédának számított. Aki nem tudta, merre induljon, azt finoman orientáltuk, a novellákat szükség szerint  kiegészítettük a hiányzó konkrétumokkal - ettől olyan változatosak a nem tematikus LE antológiák helyszínei.
A világos-sötét egyensúlyzavar RR hardverhiba miatt elszállt kéziratainál kezdődött: a Sáskagyermek északot exponálta volna egy kívülálló szemével, a Pokol hosszú változata pedig - aminek a büyük históriája csak mellékszála volt - Krán és Pyarron konfliktusát, illetve magát a Dúlást tervezte körüljárni. Lehet spekulálni, mi mindenen változtatott volna, ha kijönnek - az utóbbira még a "kurta" Pokol megjelenése után is volt esély, Zsolt csak akkor dobta a Dúlás témát, mikor az Inomi népfrontos antológiát rittyentett belőle, és a legalapvetőbb elképzeléseit is figyelmen kívül hagyta. A jártszma igazi vesztese az a Pyarron, amely a Becsület dolga című Renier sztoriban volt először olyan, amilyennek az emberi kultúra zászlóvivőjét és Krán méltó ellenfelelét kezdettől képzeltük.
A második kocka akkor lett elvetve, mikor Boomen - amúgy érthető módon - elsáncolta magát a toroni kultúrkörben, amit három regénnyel és egy novellaciklussal a háta mögött már akkoriban is joggal érzett a magáénak. Mivel az Inomi és az SZCST eszmeiségének egyetlen közös pontja a VP kánon tagadása volt, mindkét társaság hanyagolta az általunk kiemelten kezelt témákat. Az irodalmi szekció évekig zerge***ta ösvényeken kavart a főút helyett, és ha nagynéha kilyukadt valahová, úgy megilletődött, hogy inkább visszahúzódott a susnyásba - lásd a Pyarron-antológiát, ami összességében mindenről szól, csak arról nem. A bozótharc egyetlen alternatívája a Toron projektbve való betagozódás volt. Mindenki csak egy kicsit tett hozzá, de azt jó sokáig... a végeredménnyel pedig köztudotta ölni lehet.  smile
Hogy a hetedkor többi államáról sosem fogunk tudni hasonlót összerakni, nem vitás... és nem is lenne gond, ha léteznének azok az átütő erejű irodalmi művek, amikkel még az ilyen fokú egyensúlyzavar is korrigálható.
Nem írhatom elő a szerzőknek, hogy merre húzzanak, sem az olvasóknak, hogy mit szeressenek - ezért dolgozunk azon, hogy minden szóba jöhető tájegységhez/témához legyen naprakész háttéranyag.

Talán a legjobb művek ebben a témában a fentebb idézett Becsület dolga (Átkozott esküvések, Árnyak könyve), az Örvényben (A Kos és a Kobra éve) és a Uwel nevében című regény. Nyugodt szívvel nem is tudnék mást ajánlani így hirtelen.

Nekem is lenne egy kérdésem Andráshoz: a Tűtorony elnevezés alatt több építményt is ismernek jelenleg Yneven? Amikről a forrásokban szó esett: Ifini Tűtorony (Észak-Yneven a Fekete Hadurak fennhatósága alatt lévő három legbiztonságosabb börtön egyike), a Pyarroni Tűtorony (Új-Pyarronban a Fehér Páholy mágusainak lakhelye) és az El Hamed-i Tűtorony (dzsad világ három legmagasabb épületéből az egyik). Ha valaki a Tűtoronyt említi Yneven - legyen mondjuk köztes helyszínként Erionban - akkor melyikre asszociálnak először? Előre is köszönöm a választ.

Utoljára DReaMSCaPe szerkesztette (2016.01.19. 18:52:03)

 

Hozzászólás: Gáspár András írói fóruma #4

Üdv Mindenkinek!
Kyelhez találtam egy kis infót a PPL 1-ben.

Már a Fény Városának pusztulása előtt is létezett a papok egy olyan csoportja, mely Kyel pusztító aspektusának kötelezte el magát. Bármerre jártak a világban, pusztulást jövendöltek. Mindenhol azt hirdették, hogy uruk elfordította Mosolygós orcáját Ynevről és Vak Arcával tekint a világra. A Dúlást követően – érthető módon – némileg megerősödött ez a csoport, de igazán jelentős tevékenységet sem előtte, sem azóta nem folytatott. Az egyház természetesen kezdetektől fogva eretneknek nyilvánította  ezeket a nézeteket, és megtévedt testvéreit kitaszította soraiból. Ma is jelentéktelen eretnek szektaként tartják számon, melynek tagjai eldobták maguktól Kyel valódi lényegét. Ennek ellentmondani látszik az a tény, hogy a szekta papjainak van hatalma a szakrális mágia fölött. „

Ehhez hozzáveszem azt az infót, amit Tükörálarc adott közre Kyel kegyeltje, Ordaric Lykargon kapcsán, miszerint: „Fölösleges ennyit fondorkodnotok ellenem, ti jámborok. Rátok a szebbik orcájával mosolygott az én Uram; ezért nem is tanultatok el tőle ti egyebet, csak az élet örömét. Énrám viszont a másik orcájával tekint, amely epévé keseríti az ember szívét, ám az elméjét bölcsességre nyitja. Bizony mondom néktek: midőn eljövend ama vész, amiről az én Uram a halott orcájával beszélt nekem, ti jámborok, valahányan csak vagytok, nyüszítve fogtok szertefutni előle mind. Én viszont... én majd itt maradok, hogy szembenézzek vele.”

Illetőleg, figyelembe véve a következőket: "Isten és kegyeltje közt a kapcsolat közvetlen és kétoldalú, bár nem folyamatos és értelemszerűen nem egyenrangú. Ha a kegyelt elhagyja istenét, egyfajta spirituális visszarúgás következik be. Az isten nem veszít energiát, sőt még nyer is valamicskét – a papok szakrális hatalmának fenntartása sokkal több energiát emészt fel, mint amennyit a személyes hitükkel generálnak, és ez hatványozottan áll a kegyeltekre –, de egyáltalán nem múlik el fölötte nyomtalanul a dolog. Körülbelül úgy tessék elképzelni, mint amikor az embert a nagy szerelme vagy a legbizalmasabb jóbarátja faképnél hagyja valaki másnak a kedvéért. Tordraga pálfordulása arculcsapásként érte Kyelt, ám ezt nem az ex-kegyeltjétől kapta, hanem a Legnagyobb Úrtól, aki ekkor hagyta rajta a páros arcon az első és legmélyebb bélyegét.”

Mindezek alapján azt feltételezem, meglehet teljesen helytelenül és meglehetősen alaptalanul, hogy nemcsak Tordraga készült fel a Dúláskor az összecsapásra, hanem Ordaric Lykargon is, méghozzá jó előre. Kyel kegyeltjeként talán bepillantást nyerhetett a jövő folyamába, ahol akár még látszódhatott is a Dúlás bekövetkezte. Akár még azt is láthatta, hogy korábban Tordraga Kyel prófétájaként legyőzi párviadalban a Tizenhármak egyikét, majd meghasonlik önmagával és magába fogadja a Kosfejes Úr igazságát, minek következtében elfordult Kyeltől. Ha látta, akkor tudta azt is, hogy nekik, kettejüknek egyszer találkozniuk kell még. Hogy az ezredévek óta fennálló ciklus lezárulhasson végre. Viszont az is lehet, hogy ezzel együtt meglátta, hogy a világban oly események bekövetkezte jövend el, ami a Vak Arc idejét hozza magával. Talán nem lövök nagyon mellé, ha azt mondom, hogy a PPL-ben leírt Kyel szekta Ordaric nyomdokait követi, az ő tanításait veszi alapul, hogy felkészülhessen arra az időre, amikor eljön a Vak Arc ideje. Olyan vihar, aminek a Dúlás csak az előszele volt.

Mivel az istenség (Kyel) és a kegyelt (Ordaric) egymással közvetlen és kétoldalú kapcsolatban áll, azt kell feltételeznem, hogy hatnak is egymásra, bár ez a hatás ugyan kölcsönös, de nem egyenrangú. Jelen esetben a feltételezésem szerint Kyel bepillantást nyújtott Ordaricnak a közeledő Vak Arc idejéről. Ordaric erre titkos tanításba fogott az arra fogékony, az általa gondosan kiválogatott és talán elszeparált papok közt, hogyha eljön az idő, a tanítványai példát adhassanak az egyház jámborabb tagjainak, akik még nem ismerik kellőképpen a Vak Arcot, hogy azok befogadhassák annak a kornak a tanításait. Amint ez bekövetkezik, beáll a változás a Kyel – egyházban, megváltoznak a prioritások, némiképp módosulnak a tan- és hittételek, előretör a zord katonapap és talán hátrébb szorul a bíró szerepe a papságon belül. Nevezhetjük ezt egyházreformnak is akár, amely a holtában(?) is hőssé vált Ordaric Lykargon nevéhez köthető. Egy azonban bizonyos. Nem ez az egyetlen a pyarroni pantheonon belül. Kyel, mint mondják háttérbe szorult a pantheonon belül. De mi van akkor, ha ez a háttérbe szorulás inkább önkéntes elvonulás, ami nem eljelentéktelenedést hoz számára, hanem az erőgyűjtést szolgálja?
Természetesen mindez csak szerintem lehet így.

Draconarius

„Nem moccan a medve. Nem moccan a vadkan. Lesték egymást: mi lesz? …Kavargott a hó, gomolyogtak a testek. Sárga meg veres cseppekben fröccsent szerteszét s olvadozott a havon a testek párája, a nyár, a vér…”

 

Hozzászólás: Gáspár András írói fóruma #4

Először is, üdv mindenkinek!

Ha már DReaMSCaPe felhozta a szándékos keresztbeírás vidám hagyományát... Nekem ez már olvasóként is gyanús volt annak idején. Aztán amikor az Inomi fórumon szóvá tettem a dolgot, válaszul egy ledorongolást kaptam Pálinkás doktortól, hogy nem emlékszik rá, hogy ott lettem volna azon a megbeszélésen, amikor Renier és Boomen urakkal tisztázták a felmerült ellentmondásokat. Mondjuk annak alapján, amit András írt, azt hiszem Renier és Boomen sem voltak ott...

A felmerült Pyarronos témához csatlakozva, én azt hiszem, a kiegyensúlyozott Ynev-kép szempontjából borzasztóan hiányoznak az ebben a témában végül meg nem született regények. Kezdve ugye a tizenéves szerepjátékosok visszatérő mániájával, hogy miért nem foglalja el Krán egész Ynevet - de legalább is a Délvidéket -, hiszen úgysem tudná senki megállítani. Egy adott pillanatban a mi csapatunkban is többen eljutottak "az én kráni fejvadászom sokkal keményebb a te kráni fejvadászodnál" szintre, ami kifejezetten rombolta a játékélményt.

Azon csodálkozom egyébként, hogy - ha jól láttam - senki nem vetette fel az itteniek közül a Karnevált, mint hivatkozási pontot Pyarronnal kapcsolatban. Pedig Nogren, a magiszter és Tich igazán jól sikerült, és kellő mélységgel megrajzolt hősi, hogy úgy mondjam, "jó" karakterek. És fényesen bizonyítják azt is, hogy Pyarron eszméi és azok követői mennyivel többek annál a fantasybe átültetett Amerika utánérzésnél, aminek - tapasztalatain szerint - sokan látják őket.

 

Hozzászólás: Gáspár András írói fóruma #4

@DReaMSCaPe: ez a tűtorony olyan, mint a Bivalynak nevezett nagydarab pali: minden nagyobb városnak van belőle egy. Nem tudom, melyik kinek a terméke, és egyiket se szeretném diszkreditálni... de fogom, úgyhogy innen csak az olvasson tovább, aki bírja az ilyesmit. smile
Az aszisz Tűtorony irodalmilag is beágyazott, a feketemárványságával meg a börtönségével kellőképp emblematikus. Ha csak egy tűtorony lehetne Yneven, én biztos ennek adnám a nevet.
A pyarroni tűtoronnyal mostanáig nem voltam tisztában, de több szempontból is problémásnak érzem. Az Államközösség Pyarronjában a fehér páholynak (és úgy általában a magiokráciának) nincs politikai hatalma, és messze nem felhőtlen a viszonya a papi székkel, így kevéssé valószínű, hogy a város egy kiemelt helyén/emblematikus épületében vannak az irodái. A felhőkarcoló az Államszövetség korában sem praktikus épülettípus egy olyan településen, ami fölött egy háromnegyedmillió tonnás márványglóbusz mozog együtt a nappal. Mindebből következően a fehér páholy tornyának tűsége messzemenően relatív, és az elnevezés is így kezelendő.
Ami a hamedi tűtornyot illeti, az nekem sehogyse passzol a dzsenn-dzsad kultúrkörhöz, amitől lényegileg idegen az efféle hivalkodás. Ez olyan épület szerintem, amit a szóbeszéd a helyszíntől való távolság arányában egyre magasabbnak és magassabbnak mond. Nem lepne meg, ha a shibarai köznyelv inkább Tövisként emlegetné.
A kérdés érdemére visszatérve: Erionban nagy valószínűséggel a helyi sokemeletes, felfelé markánsan keskenyedő épületek egyikét ismerik tűtoronyként, a külhoniak közül pedig az ifini az, ami a köztudatban leginkább benne van.

@Duke: üdv a fórumon.
A kránifejvadászság olyan, mint a bárányhimlő: muszáj túlesni rajta, és minél hamarabb jön/megy, annál könnyebb szövődmények nélkül megúszni.
Gennarin és Tich vélhetően azért nem kerültek szóba, mert az eredeti felvetés az istenekre és papjaikra vonatkozott, ők pedig hangsúlyosan világi varázshasználók. Az elismerésért mindenesetre ugyanolyan hálás vagyok, mintha a megjelenéskor kaptam volna. Ha ilyen jó hatásfokkal dekódolható az, amit kettejükkel akartam kifejezni, nem dolgoztam hiába.

@Tyrrion és a többiek: nem a vonatkozó eszmecsere lezárásának szándékával, csak adalék gyanánt:

A PYAR VALLÁSGYAKORLAT
(a M*2*0 Pyarron fejezetéből)

Pyarron ─ régies nevén Pyrōn vagy nyugati Gdún ─ a gdon civilizáció nyugati hajtása. Kultúráját tudományos körökben új-godoniként emlegetik, ami kétszeresen is találó elnevezés: századokkal fiatalabb a délvidék keleti felében (a mai Shadonban) kialakult utó-godoninál, és merőben új alapokra helyezte halandók és haláltalanok viszonyát.

Pyarron és Shadon népének közös ősei, a kontinensfél délkeleti felföldjét a hatodkor derekától a hajnalkor végéig  uraló gdonok a lényeget tekintve vallástalanok voltak. A felsőbb tökéletességet a kozmikus inerciák rendszerével, azaz magával a Teremtéssel azonosították, arcot és nevet pedig csak kettőnek adtak: Javea és Jedome egyszerre jelentett számukra éretéket és mértéket, mozgást és mozdulatlanságot, állandóságot és változást. A formális hódolattal, mellyel nekik adóztak, voltaképp önmagukat tisztelték meg: elfeledett patrónusuk, Jovidon olyan hatalommal ruházta fel őket, hogy jó ideig nem szorultak senki együttérzésére vagy irgalmára.

Varázshatalmuk apadása, melynek első jeleit a Pyarron előtti 7. században észlelték, mindent megváltoztatott. Többé nem hihették magukat próbaidős isteneknek, de a halandóság korlátaival sem tudtak megbékélni. Az emberfeletti képességeik konzerválását célzó praktikák gyötrelmei dacot ébresztettek bennük alázat helyett. A Patrimónia lámpás fői (vö. mágusai) irtóztak önnön kiszolgáltatottságuktól és a jövőtől, melyben hazájuk az ellenséges külvilág prédájává válik. A drakvenai vándornépek istenségeit hamis bálványoknak, Javeát és Jedomét puszta hívószavaknak tekintették ─ utóbbiak kimódolt kultuszaiban sem a Shogomand-fennsík, sem a külbirtokok lakóinak nem telt sok öröme.

A keleti Gdún politikai elitjét alkotó kóborlók nagyobb tisztelettel viseltettek a bálványok iránt. Fegyveres ordók tagjai lévén az önfegyelem és az önfeladás sem volt idegen tőlük. Átlátták, hogy a tömegeknek élettelen úr-arcok helyett eleven, tényleges hatalommal bíró patrónusra van szükségük, és az általuk ismert legtövidebb úton indultak a megváltás felé: nekiláttak, hogy a helyi kultuszok sokaságát egyetlen liturgiában egyesítsék.

Azzal, hogy a vándornépek istenségeit egy ős-inerciákból eredeztetett felsőbb lény sajátos minőségeiként (arcaiként) kezdték szemlélni, a korábban megnyilvánult aspektusokat egy új, csak bennük létező haláltalan körvonalaivá rendezték. Nemzedékek sorának elmélyülésére volt szükség ahhoz, hogy Septimavig (a mai Domvik) elérje a tudatosságnak azt a fokát, melyen eggyé vált önnön ideájával ─ a hozzá intézett fohászokat ezt megelőzően sem értelmezni, sem megválaszolni nem volt képes.

A kelet egyistene meghatározó aspektusai, Jovidon, Javea és Jedome pantokratikus  természetét örökölte: elzárkózik a közvetlen kapcsolattól híveivel, és nem fárad azzal, hogy akaratát mindannyiuk számára egyértelművé tegye. Alkalmas a patrónus szerepére, de lényegileg idegenek tőle az emberi minőségek; annak, aki lelki támaszként kívánja használni, mindenek előtt elvárásaiból, azaz önmagából kell engednie.

Ez a megalkuvás vállalhatatlan volt Pyarron alapítói, a keleti Gdún sugallatos ordói számára. Az istenes ordókkal ellentétben, melyek a halandó-haláltalan viszonyban magától értetődőnek tekintették az utóbbi főségét, azt vallották, hogy a két létforma kapcsolatának érdek- és szándékegységen kell alapulnia. Olyan patrónusokat szántak fajtájuknak, melyek a létezés magasabb szintjéről is a szívekbe látnak. Akik átérzik, mit jelent mulandónak és embernek lenni.

Az új hit prófétája, Par Anselmos olyan elfeledett kisebb istenek megébresztését tervezte, melyek a létezés spektrumának csak egy-egy szegmensét uralják, azaz a kifejezés hagyományos értelmében nem mindenhatók. Olyan aspektusokét vagy töredékekét, melyek tisztában vannak saját korlátaikkal (ti. azzal, hogy az emberfaj sokasága és bizodalma nélkül kevesebbek lennének), nem telik századévekbe, hogy megébredjenek, és képesek/hajlandók akaratukat félreérthetetlen módon kinyilvánítani.

Az anyag- és energiaalapú létformák pyar panteonban megtestesülő szövetsége a godoni civlizáció és az emberi kultúra fejlődésében is mérföldkövet jelent. Létezésének évezredei minden kétséget kizáróan igazolták, hogy a halandók és haláltalanok közti szándékegység nem holmi kuriózum, hanem az egyidejű létezés velejárója. Olyan ingergazdag környezet, mely serkenti a hajdanvolt Oltalmazó töredékekeinek és aspektusainak természetes összetartását, és hosszabb távon képes áthidalni a legáthidalhatatlanabbnak tűnő eszmei szakadékokat is.

Az alábbi tablón (melynek egy korai változata szerepelt már itt) a megnyilvánulások három nagy hulláma látható. Deila eredetileg a másodikhoz, Orwella a harmadikhoz tartozott.

http://i66.tinypic.com/2uzf38l.jpg

 

Hozzászólás: Gáspár András írói fóruma #4

DReaMSCaPe írta:


Sajnálatos módon meglehetősen alulreprezentáltak irodalmi szinten a pyarroni hősök/történetek a vallás és eszmerendszer elterjedtsége ellenére. Mesélői tapasztalatom alapján ezt a példát követi a szerepjátékos Ynev is; egy új-pyarroni karakterrel szemben egy erv államokbeli több lehetőséget hordoz magában, ugyanakkor megtartja a vallás kontinentalista jegyeit így árnyaltabb lehet.

Tényleg sajnálatos és kicsit visszaigazolva azt, amit írtál az első karakterem tényleg egy erigowi Krad paplovag volt, bár leginkább azért, mert a délen fellelhető "ellenség-állomány" (Ranagol, Amhe-Ramun) elsőre elég megfoghatatlannak tűnt a KM-ünknek, szemben a kicsit emberibb Toroni (kvázi gonosz Római) Birodalommal szemben, amit azért a történelmet kicsit ismerve, könnyebb volt elképzelni. Akkoriban (jó húsz éve smile ) pedig még jó ha két regény volt ynevről (ha jól emlékszem a Halál havában és az Észak lángjai).
A pyarroni vallás már akkor is érdekesnek tűnt, a Krad paplovag pedig egy az egyben fantasy Indiana Jones volt a mi olvasatunkban (az enyémnek még ostora is volt smile ).

DReaMSCaPe írta:

Szerintem maga a Sötét Próféta kérné ki a legvehemensebben, hogy a klasszikus pyarroni hősi történetek között említsd a "zarándoklatát".  smile

Ezúton kérek töredelmesen bocsánatot a Sötét Prófétától. Szenitenciaként pedig újfent elolvasom majd dicső "zarándoklatának" történetét. smile

DReaMSCaPe írta:

Talán a legjobb művek ebben a témában a fentebb idézett Becsület dolga (Átkozott esküvések, Árnyak könyve), az Örvényben (A Kos és a Kobra éve) és a Uwel nevében című regény. Nyugodt szívvel nem is tudnék mást ajánlani így hirtelen.

Köszönöm a tippet. A DV jóvoltából immár mindhárom kötet (hét másik társukkal együtt) az e-könyvtáramat gazdagítják. A fórum alapján kitűnt, hogy van némi lemaradásom a vonatkozó irodalomban, igyekszem pótolni.

András, köszönöm az újabb bepillantási lehetőséget és természetesen azon túl, hogy mikortól lehet a M*2*0-át beszerezni, ha megengeded, lenne is egy-két kérdésem a leírtakkal kapcsolatban.

Gáspár András írta:

Ez a megalkuvás vállalhatatlan volt Pyarron alapítói, a keleti Gdún sugallatos ordói számára. Az istenes ordókkal ellentétben, melyek a halandó-haláltalan viszonyban magától értetődőnek tekintették az utóbbi főségét, azt vallották, hogy a két létforma kapcsolatának érdek- és szándékegységen kell alapulnia. Olyan patrónusokat szántak fajtájuknak, melyek a létezés magasabb szintjéről is a szívekbe látnak. Akik átérzik, mit jelent mulandónak és embernek lenni.

Ha jól értelmezem, akkor Selmo tehát nem ura(ka)t keresett az istenek között, hanem "szövetségeseket". Ez szerintem feltételezi, hogy a szabad akarat kérdésében a pyarroni istenek jóval megengedőbbek. Egy példával élve nem sértődnek meg/tagadják meg a hatalmukat ha az egyszeri pyarronita egy másik (természetesen a pantheonhoz tartozó) istenhez fordul mondjuk egy olyan problémával, amiről úgy véli választott istene (akinek tanításait egyébként az üdvözüléshez vezető útnak tartja) nem lehet segítségére. Az átlag hívő szintjén ez teljesen érthető és elfogadható. A kérdésem az lenne, már ha helyes az okoskodásom, hogy az egyes istenek felkentjei esetében is működik-e ez a dolog, hiszen itt már szorosabb kapcsolatról van szó halandó és halhatatlan között. Mennyiben számít eretnekségnek, ha mondjuk teszem azt egy Uwel lovag rövid imát intéz Antoh-hoz, a tengeren való átkelés előtt? Esetleg úgy kell elképzelni, hogy a lovag Uwelhez fog imádkozni s majd az közbenjár az érdekében Antohnál?

Gáspár András írta:

Az anyag- és energiaalapú létformák pyar panteonban megtestesülő szövetsége a godoni civlizáció és az emberi kultúra fejlődésében is mérföldkövet jelent. Létezésének évezredei minden kétséget kizáróan igazolták, hogy a halandók és haláltalanok közti szándékegység nem holmi kuriózum, hanem az egyidejű létezés velejárója. Olyan ingergazdag környezet, mely serkenti a hajdanvolt Oltalmazó töredékekeinek és aspektusainak természetes összetartását, és hosszabb távon képes áthidalni a legáthidalhatatlanabbnak tűnő eszmei szakadékokat is.

Ez a természetes összetartás volt az oka Orwella sikertelenségének is, mert nem volt képes szétfeszíteni ezt a "mágnesességet"?
Selmo halálával, aki talán valamiféle közvetítőszerepet is betölthetett az istenek között, mennyire repedezett meg az összetartás? Illetve kicsit kapcsolódva az előző kérdéshez, a maremiták tevékenysége egyedi, vagy volt/van más pyarroni isten(ek) hívei közt is több némi feszültségnél, került-e sor máshol is fegyveres összecsapásra vagy fenyeget-e ilyesmi a hetedkor végén?

Utoljára Tyrrion szerkesztette (2016.01.20. 07:00:52)

"Tudom, hogy vannak dolgok, amiket nem tudok - az ezek utáni vágy és szándék vezérli lépteimet Krad útján e földön, hogy lelkem egyre tökéletesedve beteljesedjen. És vannak dolgok, amiket nem tudhatok - ezek keresése pedig tiltott és istentelen szándék a szívemben, amit hitem segít legyőzni."

 

Hozzászólás: Gáspár András írói fóruma #4

A M*2*0 elérhetőségén kívül mindenre van valamiféle válaszom. 

Tyrrion írta:

Ha jól értelmezem, akkor Selmo tehát nem ura(ka)t keresett az istenek között, hanem "szövetségeseket". Ez szerintem feltételezi, hogy a szabad akarat kérdésében a pyarroni istenek jóval megengedőbbek. Egy példával élve nem sértődnek meg/tagadják meg a hatalmukat ha az egyszeri pyarronita egy másik (természetesen a pantheonhoz tartozó) istenhez fordul mondjuk egy olyan problémával, amiről úgy véli választott istene (akinek tanításait egyébként az üdvözüléshez vezető útnak tartja) nem lehet segítségére. Az átlag hívő szintjén ez teljesen érthető és elfogadható. A kérdésem az lenne, már ha helyes az okoskodásom, hogy az egyes istenek felkentjei esetében is működik-e ez a dolog, hiszen itt már szorosabb kapcsolatról van szó halandó és halhatatlan között. Mennyiben számít eretnekségnek, ha mondjuk teszem azt egy Uwel lovag rövid imát intéz Antoh-hoz, a tengeren való átkelés előtt? Esetleg úgy kell elképzelni, hogy a lovag Uwelhez fog imádkozni s majd az közbenjár az érdekében Antohnál?

A haláltalan-halandó viszony energetikájából következően (előbbieket utóbbiak hite táplálja) a dologban mindig van egyfajta kölcsönösség. A pyarroni felfogás attól forradalmi, hogy minden mást ebből a kölcsönösségből vezet le.
Fontos: üdvözülés és kárhozat ízig-vérig keresztény fogalmak. Az életek során át pallérozódó satralisi lelkek számára éppúgy értelmezhetetlenek, mint az eredendő bűn; ynev lakói számára a létezés nem siralomvölgy, hanem a legfőbb szentség (orrhosszal megelőzve az okulást).
A fentieken túlmenően jól értelmezed: a pyarroni hitű halandókkal szemben nem elvárás, hogy összes imájukat a panteon egyetlen tagjához intézzék. Azzal, hogy a kultuszok kölcsönösen elismerik egymás főalakjainak isteni mivoltát, azok lényegi egyenrangúságát vállalják fel. Az "egy szent szimbólum per fő" eredendően szerepjátékos nóció; az irodalmi Yneven a patrónusok számát és megszólításuk módját semmi nem korlátozza.
A kasztként is létező hivatások (pap, paplovag, etc.) esetében az elsődleges patrónus megválasztása elengedhetetlen persze. Hogy az érintett kiben és hogyan hisz még rajta kívül, a lelkiismereti szabadság körébe tartozik; ilyesmiért a pyarroni panteon egyetlen istene sem fog megneheztelni hívére és/vagy a többi érintett halhatatlanra.

Tyrrion írta:

Ez a természetes összetartás volt az oka Orwella sikertelenségének is, mert nem volt képes szétfeszíteni ezt a "mágnesességet"?

Bizonyos értelemben. Miután szűk félezer éves igazodást követően (elsőnek és máig egyetlenként) kizárólagosságot vindikált saját kultuszának, a panteon tagjai átlátták, hogy ami rangsorvitának indult, sokkal több annál... és megtették a szükséges lépéseket.

Tyrrion írta:

Selmo halálával, aki talán valamiféle közvetítőszerepet is betölthetett az istenek között, mennyire repedezett meg az összetartás? Illetve kicsit kapcsolódva az előző kérdéshez, a maremiták tevékenysége egyedi, vagy volt/van más pyarroni isten(ek) hívei közt is több némi feszültségnél, került-e sor máshol is fegyveres összecsapásra vagy fenyeget-e ilyesmi a hetedkor végén?

A próféta elévülhetetlen érdemeket szerzett a holisztika nagy összefüggéseinek felismerésével és a megébresztés metódusának kidolgozásával, de halandók és haláltalanok általa kovácsolt újszövetségét három és félezer évnyi fennállás után önkéntes mártíromsága sem rendítette meg. Osztozott a legendák sorsában: elmúlásakor már csak jelkép volt, semmi több.
Fontos: az istenek haláltalansága nem jelent állandóságot; a felsőbbrendű létformák örökös megújulásának kulcsa személyiségük sajátos (nincs rá jobb szó) képlékenységében rejlik. Az a Darton, aki Par Anselmosnak anno megnyilatkozott, nem pont ugyanaz a Darton, aki Airun Al Maremet ynevi helytartójának kiszemelte. A pyarroni belpolitika folyamataitól az aspektusok természetes összatartásán át a szférák mozgásáig nagyon sok tényező hatott rá, formálta, gyarapította. Ezek egy része az összes aktuális narratíván túlmutat, szóval nehéz pár mondatban helyretenni - elég annyi, hogy a maremita "eretnekség" mindvégig összhangban állt Darton felettes énjének szándékaival, és bírta az ellenzékben lévő pyar észarisztokrácia támogatását.
A panteonon belül hasonló méretű szkizma nem várható...  két kisebb viszont kinéz még a korforduló előtt.

 

Hozzászólás: Gáspár András írói fóruma #4

Köszönöm az újabb válaszokat András.

Napról napra egyre jobban beleásom magam a témába és igen lebilincselőnek tartom. Épp csak végigolvastam és azt kell mondjam a "Becsület Dolga" tényleg zseniális és felcsillant valamit a pyarroni eszmeiségből. Kár, hogy ez a Krán kontra Pyarron kicsit "mostohagyerek" lett, mert ez a Hatalom Istene kontra Közösség Ereje szerintem sok potenciált rejt magában (pl. hatalom csábítása/önfeláldozás a közösségért).

Még lenne egy utolsó kérdésem, (persze csak ha még nem lőttem el a kérdés-keretem):

Ranagol mennyire tekinti a Pyarroni Pantheon-t egyenrangú ellenfélnek vagy esetleg inkább úgy van vele, hogy hagy gyülekezzenek csak az Egy szilánkjai, legalább könnyebb lesz beolvasztania őket?

(Mondjuk eddigi ismereteim alapján a Pantheon is inkább az Orwella/Paktumszegők elleni harcra van kihegyezve, semmint a Ranagol ellenire.)

Utoljára Tyrrion szerkesztette (2016.01.21. 02:29:23)

"Tudom, hogy vannak dolgok, amiket nem tudok - az ezek utáni vágy és szándék vezérli lépteimet Krad útján e földön, hogy lelkem egyre tökéletesedve beteljesedjen. És vannak dolgok, amiket nem tudhatok - ezek keresése pedig tiltott és istentelen szándék a szívemben, amit hitem segít legyőzni."

 

Hozzászólás: Gáspár András írói fóruma #4

Nagyon szívesen.

Tyrrion írta:

Még lenne egy utolsó kérdésem, (persze csak ha még nem lőttem el a kérdés-keretem)

Ettől ne tarts. Ez egy elkötelezetten gdon szellemiségű fórum. smile

Tyrrion írta:

Ranagol mennyire tekinti a pyarroni panteont egyenrangú ellenfélnek?

Ezen a ponton kap különös nyomatékot az, amit a haláltalan személyiségek képlékenységéről írtam tegnap. Az, ami Ranagol és a pyarroni panteon, illetve Ranagol és Domvik viszonylatában eredményvonalnak tűnik, a legkevésbé sem az. Az Egy szilánkjait a közös eredet és rendeltetés nem elválasztja/szembefordítja, hanem összefűzi, közelíti és kombinálja - lásd a gdonok elfeledett patrónusa, Jovidon példáját, akinek Ranagollal, Dartonnal és Domvikkal is van közös metszete.

A délvidék istenei nem önmagukban és önmagukért valók. Egymásnak is elválaszthatatlan részét képezik, és világkorszakról világkorszakra tudatosabban törekszenek arra a konfluenciára, ami az Oltalmazót mindenhatóvá tette. Az idő az egyetlen igazi ellenségük, ami a ciklusok kiteltével megébreszti a vesztüket okozó Kilenceket... és eszükben sincs a haladékot egymás közti torzsalkodásra fecsérelni.

A fentiekből következően Ranagol a pyarroni istenekre vagy Domvikra nézve önmagát (is) látja, a rangsor kérdése tehát fel sem merül... a kráni és a godoni kultúra antagonista természete pedig sosem volt szempont azon a szinten, ahol az aspektusok (a maguk komótos haláltalan módján) hét ciklus óta twitterezgetnek egymással.

Ajánlott irodalom: Jvd Boomen: Örvényben (A Kos és a Kobra éve antológia vezérsztorija)

 

Hozzászólás: Gáspár András írói fóruma #4

András írta: „A fentiekből következően Ranagol a pyarroni istenekre vagy Domvikra nézve önmagát (is) látja, a rangsor kérdése tehát fel sem merül.”

Akkor a Tizenhármak dúláskori szerepvállalása eléggé nagy baklövés lehetett. Nemcsak hogy az entrópikus folyamatot szabadította el, de még az Oltalmazó egyesülését is nehezítette. Nem csoda, hogy utóbb a shakallort letették.

„Nem moccan a medve. Nem moccan a vadkan. Lesték egymást: mi lesz? …Kavargott a hó, gomolyogtak a testek. Sárga meg veres cseppekben fröccsent szerteszét s olvadozott a havon a testek párája, a nyár, a vér…”

 

Hozzászólás: Gáspár András írói fóruma #4

Draconarius írta:

Akkor a Tizenhármak dúláskori szerepvállalása eléggé nagy baklövés lehetett. Nemcsak hogy az entrópikus folyamatot szabadította el, de még az Oltalmazó egyesülését is nehezítette.

Nem feltétlenül, Draconarius. Ha belegondolunk, soha annakelőtte nem volt annyi módja megmutatkozni Ranagolnak - és Kránnak - a külvilág előtt, mint épp a Dúlás környékén. Az arctalan ellenség, a "Gonosz" végre néhány kivehető vonást kapott Pyarron szemében, s ez talán a manifesztáció elleni összefogáshoz is szükséges lépcsőfok volt. Legalábbis valami ilyesmi motoszkál bennem...

"... A mohos szobor alapján a Bűvdudás nyakigláb alak lehetett különös szemekkel. ..."

 

Hozzászólás: Gáspár András írói fóruma #4

Gáspár András írta:

A délvidék istenei nem önmagukban és önmagukért valók. Egymásnak is elválaszthatatlan részét képezik, és világkorszakról világkorszakra tudatosabban törekszenek arra a konfluenciára, ami az Oltalmazót mindenhatóvá tette. Az idő az egyetlen igazi ellenségük, ami a ciklusok kiteltével megébreszti a vesztüket okozó Kilenceket... és eszükben sincs a haladékot egymás közti torzsalkodásra fecsérelni.

A fentiekből következően Ranagol a pyarroni istenekre vagy Domvikra nézve önmagát (is) látja, a rangsor kérdése tehát fel sem merül... a kráni és a godoni kultúra antagonista természete pedig sosem volt szempont azon a szinten, ahol az aspektusok (a maguk komótos haláltalan módján) hét ciklus óta twitterezgetnek egymással.

A fentiek nem üresítik ki a hitükért és életelveikért (mindkét oldalon) küzdő emberparányok önfeláldozását? Nem jelentenek mérhetetlen cinizmust a haláltalanok részéről?

Várjunk csak: nem pont ezeket a kérdéseket pedzi már Gorduin, és ezért lett "istentelen"? Annál nehezebb a Jelet elfogadnia...